Az öltözőben ült a tükör előtt. Az utolsó előadás kudarcba fulladt, tudta, hogy össze kell szednie magát. Nézte magát a tükörben, a fekete hajjal keretezett sápadt arcot, amire fel kell rajzolnia a mosolyt. Az éltette, hogy a porondon más lehet, a felrajzolt mosoly eltakar mindent. Az utolsó előadásra gondolt, amikor nem nevettek rajta. Újra és újra átérezte azt az estét: a kacagást felváltó néma csend mázsás súllyal nehezedett rá. Nem tudta, hogy hol rontotta el. Mindig ügyelt arra, hogy a közönség ne lássa a mosoly mögötti fájdalmat és szomorúságot, azt meghagyta az előadás végére, amikor lemosta magáról a felfestett színeket. Aznap éjjel megint álmot látott. Ugyanazt az álmot mit oly régóta mindig, a gyermeket. De ez az álom más volt mint a többi. Látta őt felnőni. Álmában igyekezett jó szülő lenni, átadni mindent, ami szép és jó, megóvni őt az élet kegyetlenségeitől. Neki jobb életet kívánt, mint ami saját magának jutott. Látta őt lázadni kamaszként, látta őt átélni az első szerelmi csalódást. Látta, hogy jó szülő volt, mert a gyermek újra és újra talpra áll. Látta az unokái születését és átélte, hogy mikor megöregszik, ő az egyetlen akire támaszkodhat. A gyermeke. A bohóc felrajzolta mosolyát és elindult a színpadra.