A kisfiú plüss oroszlánját szorongatva, a sarokban gubbasztott. Nagyon szerette ezt az oroszlánt, még nagyanyjtától kapta valamikor. Akkor, amikor még minden rendben volt.

Néhány hete az anyja felkeltette az éjjel. Nem öltöztette fel, csak úgy ahogy volt, pizsamában megragadta és a bejárati ajtó felé húzta.

„Gyere drágám, elmegyünk”. Az arcán lecsorduló kövér könnycseppek egészen a feldagadt ajkáig szaladtak.

Az előszobában az ajtó mellett felkapta a megtömött utazótáskát és az éjszaka csendjében elindultak.

­                                                                               ***

 Az anya a visszapillantó tükörben nézte a fia arcán legördülő könnycseppeket. Mindig ilyen hangtalanul sírt. Annyi fájdalom volt ebben a néma sírásban, hogy arra vágyott, inkább ordítana, toporzékolna!

A sietségben elejtették a plüss oroszlánt. Vissza kell fordulnia.

                                                                              ***

 A kisfiú magához szorította kedvenc játékát. Nem mert villanyt kapcsolni mert akkor észreveszik,  hogy ébren van.

„Amíg az én házamban laksz, azt csinálod, amit mondok! Elmehetsz, de a gyerek marad!”   Mélységes bűntudatot érzett. Minden veszekedés miatta van, mert ő nem tud jó fiú lenni. „Olyan vagy, mint az anyád!” Ez a mondat zakatolt a fejében, de ő nem tudta, hogyan kellene másnak lennie. A konyhából beszűrődő fényben nézte az egyre növekvő tócsát maga körül. Megint bepisilt.

                                                                            ***

Ma friss virágot vitt a sírra. Hunyorgott az erős napsütésben, most az egyszer hiányzott a mindent eltakaró napszemüveg. Táskájából elővette a plüss oroszlánt. Még utoljára az orrához emelte, mélyen beszívta az illatát, majd óvatosan a fejfa mellé rakta.

A fia ruháit gondosan összehajtva, a sínek mellett találták meg. Az összehajtott ruhák tetején a telefon, benne az utolsó üzenettel:

„Bocsáss meg, anya!”