„Semmi nem lesz belőled, egy lúzer vagy!”

A kisfiú lehajtott fejjel bandukolt az utcán, az útravalóul kapott szavak a lelkébe égtek. Lassan odaért az iskolába. Az utolsó métereket futva kellett megtennie, mert már hallotta az óra kezdetét jelző csengő fülsértő hangját. Nagyon fázott. Az éjszakát megint a hideg szobában kellett eltöltenie, ahol öccsével összebújva próbálták átvészelni a szokatlanul hideg őszi éjszakát.

Lehajtott fejjel lépett a terembe, megint elkésett. Kopottas kis kabátját szégyenlősen akasztotta fel és próbált nem tudomást venni levált talpú, lyukas cipőjéről. Megvető szempároktól kísérve, csendben leült a helyére.

Ma megint az ő nevénél nyílt ki a napló. Hiba tanult, hiába tudta, az érdemjegye soha nem volt több közepesnél. A középszerűség skatulyájából, akárhogy is akart, nem tudott kitörni.

Teljes magányban töltötte a napjait az iskolában. Senkinek nem mondta el titkait, senkivel nem töltött időt és senkit nem választott barátjának. Láthatatlan volt. Az óraközi szüneteket rajzolgatással töltötte, ez volt az egyetlen, amiben ki tudott teljesedni. Életének minden nyomorúságos sérelme eltűnt, mikor telerajzolta a hófehér papírlapot.

                                                                  ***

A lány az őszi szezonra készült. Hosszú haját laza kontyba tűzte fel és az utolsó igazításokat végezte az általa tervezett ruhákon, majd fellépett a színpadra. Tekintetével egyetlen embert keresett, aki az első sorban ült.

„Szeretném bemutatni Édesapámat, akinek tehetségem köszönhetem…”