„Mondd, melyik életben szerettél a legjobban?”

„Abban, amelyikben elveszítettelek…”

Megismertelek és megállt az idő körülöttem.

Másik dimenzióba léptem, ahol az otthont, s biztonságot te teremtetted meg nekem.

Minden sejtemmel vágytam rád, egybeolvadt energiáink összenyomtak, széttaszítottak minket. De nem tudtam elfogadni lelkem másik felét, hisz magamat sem szerettem.

Az irigység felülkerekedett szerelmemen, te sikeres voltál, én sikertelen.

Hamis imázsomnak tartottál tükröt, s magamat láttam mélybarna szemedben.

Mást kerestél, mert én már nem feleltem meg neked.

Nem értettem meg, hogy elhidegülésed okát magamban kell keresnem.

Életeken át kerestelek, de a dühöm és haragom meggátolta, hogy felismerjelek.

Most itt vagy velem…Magatehetetlenül fekszel halálos ágyadon és várod az utolsó perceket…

Megint elengeded szorító kezemet, de utolsó mondatod: „Mindig szerettelek!”