A szórakozóhelyen ismerte meg a két fiút. Látásból már ismerte őket, sőt, az egyik kifejezetten tetszett is neki.

Aznap este is csak menekülni akart otthonról. Elege volt a naphosszat tartó vitákból és szemrehányásokból. Persze erről is csak ő tehetett. Az iskolából kicsapták, az élete gyakorlatilag ezzel véget is ért. Mindig segíteni akart másokon. Azzal, hogy ápolónőnek tanult, gyermekkori álmát valósította meg.

Végtelenül naiv volt és sodorható. Kényszeresen ügyelt arra hogy megfeleljen másoknak, csak olyanról beszélt, amit elvártak tőle. Végül már nem is beszélt. Meghúzódott a háttérben és csendesen figyelt. De a lelke mélyén vágyott rá, hogy észre vegyék, figyeljenek rá. Bármivel, de ki akart tűnni a tömegből.

Aznap este a két fiú felajánlotta, hogy hazakíséri.

Furcsának találta, hogy lebeszélik a rövidebb útról és egy hosszabbat választanak. Az utcák már teljesen néptelenek voltak. A város legrosszabb környékén jártak, ahol  az utcai lámpák fénye  alig pislákolt.

Dermesztően hatott rá a felismerés, hogy valami rossz fog történni. Elbúcsúzott útitársaitól, hogy ő mégis…mégis inkább más úton menne…egyedül.

Abban a pillanatban leteperték és a bozótosba vonszolták.

Feküdt a sárban és hagyta magát. Már nem kiabált. Már csak meg akart halni.

Aztán a fiú leszállt róla és odaszólt a társának „Te jössz!”