A kisfiú az ablaknál ült és a vonat mellett elsuhanó tájat nézte. A gyenge fák szinte földig hajoló ágait, ahogy megpróbáltak ellenállni az erős szélnek. A magas hegyeket lágy völgyek váltották fel, s a zöld lankákon békésen legelésző jámbor birkákat látott. A nap már rég felkelt, mióta elindultak. Nem értette, hogy miért kell anyjának mindenhonnan elmennie, hiszen a férfi, ahol eddig laktak, nagyon kedvesen bánt vele. Kicsit emlékeztette is az apjára, majdnem olyan kedves volt. Végre megérkeztek. A patak parti házat térdmagas fű vette körül, falára felfutott a borostyán. A házban egy szoba és cseppnyi konyha volt, a valaha fehérre meszelt falakon idegen emberek fényképei bámultak vissza rá kérdőn. A lehúzott redőnyű ablakokban piszkosfehér függönyök előtt vízért könyörgő növények sorakoztak rendetlenül. Az egész házban a sötét és hideg szoba sarkába rejtett vödör bűze terjengett. A poros szőnyeg alól egy riadt tekintetű egér bújt elő.

Jónéhány nyomorúságos hónap után a kisfiú is megváltozott. Arca és keze fekete volt a rátapadt piszoktól, mocsoktól összeragadt sötét hajára az anyja sapkát húzott, ha a közmunkáért kapott pénzből el tudtak menni dohányért és borért. Régi életéből megmaradt kincseit párnája alatt rejtegette, míg az anyja ócska kacatként ki nem dobta őket a ganéra. A szomszédból elcsent kenyeret falta és nem ismert mást a jóindulatúan teraszon felejtett kenyér ízén kívül.

Aztán egy napon minden megváltozott. Számára egy új élet kezdődött, mikor anyja suttogó hangjával a fülében - "Gyújtsd fel apád házát!" - elindult az ismeretlenbe…

Most itt vagy velem. Hányszor láttam riadt tekinteted, mikor a szemközti ház karácsonyi díszeire azt hitted, hogy  rendőrautó állt meg a ház előtt. Ma már nekem mondod :"Te vagy az anyám!"