A szőke, törékeny kislány az ablaknál állt. Nézte a vonatról leszálló embereket, akik a nagyszülei háza előtt mentek el.

Már nem nagyon emlékezett a szülei arcára, ezért nagyon kellett figyelnie, nehogy véletlenül szem elől tévessze őket. Várta, hogy egyszer csak megjelenik egy fiatal nő, vagy férfi, aki nem megy tovább, hanem benyit a kiskapun.

Legjobban a testvérét hiányolta. Az ő arcára élénken emlékezett és nem értette, hogy ő miért maradhatott.

Igazából nem volt rossz sora itt. A nagyszülei őszinte szeretettel vették őt körül. Szerette a reggeli kakaó és kalács illatát, Bundást, a kutyát, még a kertben kapirgáló tyúkokat is, akiket mind, egytől-egyig elnevezett és addig dédelgette az aktuális kiszemeltet, míg az el nem pusztult. Még babája is volt.  Éva az „orosz kurva”- a nagyapja így nevezte.

Be kellett látnia, talán igaza volt az orvosnak. „Ennek a kislánynak levegőváltozás kell.”

Meglátta az utcán játszó gyerekeket. Már nem kérdezte, hogy kimehet-e hozzájuk. Tudta mi a válasz. „Ők bántani fognak, mások mint mi.” Ezért aztán nagyon félt a „más” emberektől, akik néha beszöktek hozzájuk tyúkot lopni.

A vonatról már mindenki leszállt és senki nem nyitott be a nyikorgó kiskapun.

Csalódottan nézett körül a szobában. Az ágy fölött egy hatalmas szentkép lógott, ami a keresztre feszített Jézust ábrázolta. Annyira félt tőle, hogy elalvás előtt soha nem mert arra gondolni, hogy mennyire haza menne már. A nagyanyja mindig azt mondta, hogy Jézus vigyáz rá, de ő meg volt győződve róla, hogy Jézus a képen olvas a gondolataiban.

A szobára lassan csend borult. Késő délutánra járt már és a kislány újra az ablakhoz lépett, hogy megvárja az utolsó vonatot…