Lassan odaért a kis házikóhoz. Az út mellett szabályos ágyásokban a tavasz ezer színében pompázó virágok illatoztak.

Már látta maga előtt a frissen felsúrolt padlót, s a gondosan megterített asztalon sorakozó terítékeket.

Érezte a sütemény friss, fahéjas illatát, ami bódító illatával lassan betöltötte az egész házat.

Várta, hogy benyisson régi szobájába és feltörjenek benne az emlékek.

A síró csecsemőt éjszakákon át ringató anya képe derengett fel benne. Az anyáé, aki mindent megtett tudása gyarapításáért és keservesen megszerzett életbölcsességét büszkén adta át lányának.

Benyitott az ajtón, és édesanyja ölelő karjaiba zuhant…

Drága édesanyám, így is történhetett volna!

A szánalmas és nyomorúságos valóság könnyeket csalt szemébe.

Nem akart erre a valóságra gondolni, ahogy a félmeztelenre vetkőztetett anyja életéért küzdenek és ő halkan suttogta: „hagyjátok elmenni…”

S az anya nyomorúságos élete méltatlanul, az utca kövén ért véget…