A vörös hajú, szeplős fiú előlépett a félhomályból.

„Ő a testvéred”- mondták.

Aztán órákig feküdt az égető napon mozdulatlanul, mert nem akart az idegen fiú szemébe nézni, akiről azt állították, hogy a testvére.

Az eddig eltelt keserű évekre már alig emlékezett. Már csak halványan élt benne az apja arca, aki a falu legjobb rapsicja volt.

Még emlékezett vékony szikár alakjára,  szavaira, amikor arra intette, hogy ne nyúljon a nádhoz és ő a másik pillanatban már vérző tenyerét takargatta.

Emlékezett a híd alá rejtett hálóra, az apja ügyes kezeire és arra, hogy mindig került étel az asztalra.

Élénken élt benne anyja türelmetlen járkálására is, azon az utolsó éjszakán.

Várták az ismerős léptek érkezését, de helyette idegenek érkeztek, akik elmondták, az apja már nincs többé.

Így került ő ide, árva fiúként, mert az apja halálával az anyját is elveszítette.

Az intézetben töltött idő alatt befészkelte magát szívébe az érzés, hogy ő már senkinek nem kell.

Talán rosszul csinált valamit, ezért nem jönnek érte. A bűntudat és önhibáztatás érzése szép lassan állandó kísérője lett.

Eleinte még várakozással és reménnyel teltek napjai. De egy reggel arra ébredt, hogy neki kell megszöknie és próbált visszaemlékezni, melyik az az út, ami otthonába vezet. Attól a naptól kezdve, minden nap szökését tervezgette.

Aztán egy napon látogatója érkezett. A festett hajú nő más volt, mint ahogy anyjára emlékezett. Mosolyogva, de megtört tekintettel mondta el, hogy újra férjhez ment.

Egy nap végre hazajutott…..vissza a vak nyomor szánalmas posványaiba, de otthon volt.