„…Mert az átok helyet keres, azt fogja meg, kit érdemes!”

Emlékszem, hogy féltettelek, mikor a rossz győzedelmeskedett lelkedben a jó felett. Mikor bizonytalan léptekkel jöttél fel a lépcsőn és én elbújtam érthetetlen haragod elől.

Vágytam elismerésedre, de a szégyen elszigetelt, világom fagyott lett. S végül már létezni sem akartam.

Rettegtem ítéletedtől, mikor képzeletem hullámain sodródtam, hogy megtaláljam az eltűnt vágyaimat.

Rossznak mondtál és én alázattal elismertem, hogy rossz vagyok. Elkezdtem megszeretni az egyedüllétet és rájöttem, hogy a szabad képzelet az ég legnagyobb adománya. Nem tudtam megfelelni neked, de már megfelelek magamnak.

S ha rossz hangot szólítotok is meg hangszeremen, szabadjára engedem képzeletem és papírra vetett tartalommá alakítottam azt.

Bűnös engedetlenséged miatt az ősszülők vétkének hordozója lettél és én megkaptam tőled a boldogtalanság átkát. De mást is adtál…a legjobbat, amit adhattál nekem, hogy maradandót véshetek az örökké változó idő fájának kérgébe.

S most, hogy végleg elhagytál, búcsúzom tőled, Apám!