Május volt. Aznap reggel tudta meg hogy gyermeket vár és ez az új érzés, amiről nem tudta megmondani, hogy jó-e vagy rossz, egész nap foglalkoztatta. Nem tudta, hogy felkészült-e az anyaságra, mert a másoktól hallott történetek semmi jóval nem biztatták. Megcsonkított nőiessége miatt az egészet egy csodaként fogta fel. Úgy gondolta, ez az új kis élet mindenképp élni akar, és tudta, hogy mint anya, a lehető legjobb gondolatait kell dédelgetni annak érdekében, hogy egy egészséges embernek adjon életet.

Lassan eljött az ősz és úgy érezte, hogy hiába tett meg mindent, az elkerülhetetlenen nem tud változtatni. Egy tenyérnyi életnek adott életet, aki gépek között küszködött életéért, akit soha nem ölelhetett keblére, aki bezárva, az őt figyelő gépek között harcolt a túlélésért.

Egyformák lettek a napjai. Összemosódott a gyermekével töltött idő és az engedély nélküli távozások a kórház melletti kápolnába, ahol semmi másért nem könyörgött, csak hogy végre elvihesse őt innen.

Egy hónap telt el és úgy érezte, erejének végére ért. Már nem könyörgött, már nem kérte a válaszokat Istentől a kis kápolnában. Elfordult Istentől. Nyomasztotta a hideg, az urnákon hervadozó virágok, a válasz nélkül maradt imádságok.

Egy nap nem kelt fel. Úgy érezte a láz egész testét égeti, semmi másra nem vágyott, csak elmenni innen, felkapni a gyermeket és elvinni őt most már akárhova, csak el innen.

De őt nem hagyhatta cserben, felöltözött és elindult. Már várták, mikor megérkezett.

„Megállt a szíve, újra kellett élesztenünk”. „Arra vár, hogy elbúcsúzzanak”. „A párja már úton van”.

Aznap utoljára látta őt miközben azt ismételgette: „Nem látod? Él! Meggyógyult! Rám néz, nem látod?”

Ma is látja a hatalmasra nyílt, megbocsátó szürke szemeket..