„Szeretsz még?”

„Ühüm” – majd mindketten elmerültek a virtuális valóságban, mesterségesen létrehozott világukban.

A lány kifejezéstelen arccal bámulta telefonja képernyőjét, nézte a legújabb trendeket, a celebek posztjait.

Elhitte, hogy ez a valódi érték, ez a követendő példa. Ez lett az első ébredéskor és ez volt az utolsó lefekvés előtt.

Örült amikor egyedül maradt, és a világháló egyedül az övé volt.

A valós térben való kapcsolatok már nem érdekelték, társas érintkezéseit a digitális platformok pótolták.

Végül már nem volt semmi. Sem egy beszélgetés, sem egy családi ünnep, amire lecserélte volna lassan kialakuló függőségét.

Menekült egy egyszerűbb és szórakoztatóbb világba, és ez a teremtett hamis világ elterelte figyelmét félelmeiről és aggodalmairól. Már nem is akart a valóságban élni.

Nem volt mindig ilyen. Korábban természetes volt és önzetlen. De a rommá műtött nők világában színtelenné vált a természetesség és unalmassá az önzetlenség.

Mára csak a felszínes barátságok és szerelmek maradtak, akik nyüzsögtek a szerencsések körül, s a bukottakat magány övezte. Akik másokba kapaszkodva érték el céljaikat és ha elérték a napot, a barátok árnyékban maradtak.

Infantilis őszinteségét sunyi képmutatás váltotta fel, és nem tudott örülni a pillanat boldogságának, mert azt hitte, hogy egyszer úgyis vége lesz.

 Mára már felvette ő is az álszentség álarcát, és hitte, hogy jobb, kiválóbb másoknál…