Az asszonyon, aki tegnap érkezett, első ránézésre nem tűnt fel semmi. Látszólag beilleszkedett az otthon életébe, elfogadta szabályait. Általában lesütött szemekkel, szinte láthatatlanul közlekedett. Megfigyelt. Nem mondott semmit, nem kérdezett semmit.

Kínosan ügyelt arra, hogy a reggeli szobaellenőrzésnél mindent rendbe találjanak. Korán felkelt és a legapróbb részletekig átnézett mindent. Letörölte a láthatatlan porszemeket a bútorokról, kiszellőztetett és még utoljára végig nézett az apró szobán. Nem szerette volna, ha itt is csalódnak benne.

Mikor úgy érezte mindennel végzett, felébresztette a kiságyban alvó apró gyermeket.

Csak őmiatta döntött így.  Úgy érezte, neki nem szabad így felnőnie. Hiába volt meg mindene, hiába volt otthona, családja, a szíve mélyén érezte, valami nagyon nincs rendben.

Tizenhét éves volt, amikor megismerte a férfit. Teljesen lenyűgözte őt. Nem tartott sokáig, néhány hónap felhőtlen boldogság, ez jutott neki. Aztán négy év múlva újra összehozta vele a sors és be kellett látnia, még mindig szereti őt. Rövid idő után úgy gondolta, teljesen beteges és abszurd módon szeret valakit akit alig ismer. Ez mindig így maradt. A férfi kínosan ügyelt arra, lelkének sötét oldala mindvégig rejtve maradjon.

Nem vette észre a férfi  labilitását, csak egy dolog éltette, hogy  mennyire ragaszkodik hozzá.

Hányszor volt az, mikor az ajtó felé indult, hogy végleg elhagyja őt. Tudta, hogy úgyis visszatartja, bocsánatot kér. Egy nap azonban már nem akarta meghallgatni, nem akarta elfogadni a bocsánatkérést. De jobban félt attól, hogy egyszer a szeretteit fogja bántani, ez mindig visszatartotta.

Aznap, mikor az ajtó felé indult, megint megtörtént. A férfi nekilökte a falnak és megszorította a csuklóját. A hajánál fogva a földre rántotta, rugdosta, ütötte ahol érte és többször leköpte.

Megalázottan feküdt a padlón, nem mert hangosan sírni. Ekkor a férfi a hajánál fogva behúzta a fürdőszobába, belökte a zuhany alá és megnyitotta a hideg vizet. „Meg kell nyugodnod” – mondta. „Teljesen elment az eszed” – tette még hozzá mosolyogva.

Aznap este döntötte el, hogy segítséget kér. Már nem hitte el, hogy a verés azért van, mert tényleg rossz ember, mert tényleg nem számít, mert tényleg jelentéktelen. Azokat az embereket akiktől mást hallott volna, igyekezett elkerülni. Aztán már nagyon magányosnak érezte magát, miközben mindenki azt mondogatta, „ilyen egy tökéletes házasság.”

De aznap éjjel hátrahagyott mindent. Lezárt egy fejezetet, mert ilyen is van. Mert ilyen is lehet…