A mentőautó szirénázva állt meg a ház előtt. A várandós anyának épp csak annyi ideje volt, hogy egy utolsó puszit nyomjon másfél éves kislánya arcára és Borika már csak az elszáguldó mentőt látta.

Zsuzsa tudatosan készült felnőtt életére. Óvónőnek tanult és megfogadta, hogy annyi gyermeke lesz, amennyit csak az Isten ad neki. Második gyermekét várta. A babaszoba már majdnem teljesen kész volt, az utolsó simításokkal még várni akartak kicsit, hogy kékre, vagy rózsaszínűre fessék-e. A szerelmes nő titokban azt remélte, hogy a kislány után egy kisfiúval tudja megajándékozni férjét.

Soha nem félt a betegségtől. Mélyen vallásos családból származott, s szentül hitte, hogy biztonságban van Isten tenyerén.

Egy héttel ezelőtt kezdte úgy érezni, valami nincs rendben. Minden éjjel, mintha úthenger ment volna végig a mellkasán, de a tél végén ezt a sötétség és a hideg számlájára írta.

Egy reggel köhögni kezdett és borzalmas fájdalmat érzett a hátában. Születendő gyermekére gondolt, tudta, hogy most az ő élete a tét. Hirtelen nagyon elhagyatottnak érezte magát.

Később álom és ébrenlét között elképzelte, ahogy a vírus lekaszabolja felkészületlenül ért szerveit.

Egy ideig még hallani vélte a gépek halk pityegését, aztán elmerült a sötétben…

Már nem láthatta testéből kitépett gyermekét. Nem látta szerelme utolsó látogatását sem, amikor a férfi az ő hideg és élettelen kezét könnyező arcához szorította.

Ő már csak egy szám volt, a temérdek áldozat között.

A babaszoba végül kék lett…