Az anyja hangjára ébredt, úgy, mint már hetek óta minden reggel. Azóta, hogy a két nő náluk járt és megmondták, nem csak egyet, őt, az összeset viszik. Felült az ágyban és beletúrt hosszú, sötét hajába. Még sötét volt, tétován tapogatózott, nem emlékezett, hogy hol hagyta el a telefonját. Ahogy jobban belegondolt, nem is biztos, hogy feltette a telefont az éjjeliszekrényre a szokásos helyére, valószínűbb, hogy az éjszaka közepén, mikor meglepte az álom, egyszerűen csak kiesett a kezéből. Újra az anyja hangját hallotta, most már sokkal élesebben. Tudta, hogy fel kell kelnie és el kell indulnia az iskolába. De azt is tudta, semmi nem történik, ha az ágyban marad és nem kel fel. Az anyja még mérgesen csapkodott kicsit, aztán az is abbamaradt. Korábban még próbálkozott, hogy „ rosszul van, beteg” de már erre sincs szükség. Tudta, hogy az egész napját eltöltheti egyedül a sötét szobában, ma már nem fogja háborgatni senki, és semmi. Talán ha hazaér a nevelőapja a munkából, talán ő megkérdezi, hogy evett-e már valamit, de ez sem biztos. Elgondolkozott azon, hogy mikor változott meg minden. Nagyon sokszor erőt vett magán és elindult az iskolába, de ha oda is ért, magányosan üldögélt az ablaknál. Kapucniját a fejébe húzta és bámult kifelé, mintha attól őt sem vennék észre. És igaza volt, nem is vették. Láthatatlan porszem volt az iskola nyüzsgő világában, ahol csigalassúsággal vánszorgott az idő. Persze volt, aki megpróbált segíteni rajta. Volt, aki meghallgatta, volt, akinek feltűnt a szemében bujkáló mély szomorúság. Elmosolyodott. Vajon a két nő aki időnként meglátogatja, tudja hogy hívják a két „kicsit”? Néha úgy érezte, rá kell üvöltenie az anyjára „én is itt vagyok, ölelj engem is!” De nem, nem lehet ilyen önző. Ő nem érdemel semmit. Ő nem érdemli meg az életet sem. Nem teheti ezt meg az anyjával. Meg kell mentenie a kicsiket. Nem engedheti, hogy elvigyék őket is. Felöltözött, kisurrant a házból és elindult a vasútállomás felé…