Nem kapok levegőt a lakásban uralkodó fojtogató bűztől. Ki kell mennem a gangra, kikerülve a szag forrását, a szoba közepén álló, emberi ürülékkel teli vödröt.

A szobakonyhás lakásban az ódon bútor eltakarja a derékig érő penészt. A függönynek - amit egy széken egyensúlyozva én raktam fel tavaly –, az egyik széle leszakadva lóg. Alatta a beragasztott ablaküveg tovább repedt és a vékony repedés egészen a párkány széléig húzódik.

-Ez meg itt Piroskáé – mutat az egyik ágyra Piroska. Ránézek az újonnan beszerzett ágyra. Nem vagyok kíváncsi, hol aludt eddig Piroska.  Ugyanúgy mint a szobában lévő másik háromban, az elszürkült lepedő és az ágyruha piszoktól kivehetetlen mintája, elborzaszt.

-Sanyikát beviszem az otthonba, tudja anyuka, megbeszéltük…- teszem le a papírt a zsírtól fénylő konyhaasztalra.

-Írja alá Gyöngyi, hogy hozzájárul – szólok megint bátortalanul, az arcát fürkészve. Nem mutat érzelmeket. Nyár van, ennek ellenére rajta van az elmaradhatatlan, piszkosfehér kötött sapka.

 -Zúg a fülem – mondja. A sapka alól zsíros tincsekben omlik alá válláig érő sötét haja, ami Sándor az apa szerint, valamikor réges-régen tündöklő hajzuhatag volt.

Sándor egy pecsenyesütőnél dolgozik. A munka végeztével újságpapírba csomagolva hozza haza az aznapi vacsorát, amelyről nem lehet tudni, hogy munkaadója bőkezű adománya-e, vagy a vendégek el nem fogyasztott maradéka.

A szobából Piroska csoszog ki, rajta a sötétkék, apró virágmintás otthonka és a piros fejkendő, pont úgy, ahogy tavaly megismertem. Valamikor régen takarított egy gyárban, ahonnan a kellő ledolgozott év után néhány éve nyugdíjba ment. Az ott szerzett munkatapasztalatait itthon nem kamatoztatta. Az apró konyha padlóját a szobába vezető útvonalon, kigyúrt ösvényként a lábnyomok tették fényessé, körülötte pókhálószerű fekete mintákat rajzolt a sarkokban felgyülemlő kosz.

Piroska és Gyöngyi, anya és lánya elválaszthatatlan szimbiózisban élnek. Gyöngyi nem sokat beszél, annál többet Piroska. Most is hosszasan fejti ki aggodalmait Sanyika jövőjét illetően. Gyöngyi meredten nézi a zsíros asztalon heverő papírt, rajta az aláírásával „Szabó Krisztiáné”.

Sanyika félszegen néz körül az átmeneti otthon apró előszobájában. Már végignézte a falra kiragasztott gyermekrajzokat, most a házirendet böngészi. Egyetlen nylon táskában összepakolt dolgai közül egy félszárú szemüveget kotor elő. Ujjával követve félhangosan betűzi a pontokba szedett házirendet, miközben másik kezével csorba szemüvegét tartja. Halványan felsejlik benne, hogy a nagyanyja aggodalmai ellenére talán mégsem lesz itt olyan rossz sora. Nem kell mást tennie, csak betartani a pontokba szedett szabályokat.

S az idő múlásával már nem húzódnak el tőle az iskolában és lassan megtanulja, hogy az eléje tett étel egyedül az övé…