Sokszor eszembe jut az a nap, amikor az életembe léptél és megismertem sorsodat. Vékony alak az ajtóban, a felnőttbe kapaszkodva, a tágra nyílt szemek, amik   pillanatok alatt végig pásztáztak mindent.

Nem értettem szavaidat.  Ilyenkor mindent megtettél, hogy megértesd magad és ahogy teltek a napok, már mást is akartál. Az életem része lenni. Tápláltam a testedet és a lelkedet. Előttem fejlődtél és előttem nőttél messze túl magadon. Megtanítottalak az ölelésre. Megtanítottalak arra, hogy az éjszaka elvisz minden bánatot. Megvédtelek, ha úgy éreztem túlzó az apai szigor. Te pedig visszaadtál mindent. Nem tudom, hogy mikor változott a szánalmam szeretetté, a kételkedésem ragaszkodássá. Taníts te is még! Tanítsd meg, hogyan kell őszintén szeretni, tiszta lélekből sírni. Tanítsd meg hogy tegyem félre a  haragomat  ha mélyen megbánt valaki, tanítsd meg, hogy kell önzetlenül segíteni, tudva, hogy semmit sem kapsz cserébe. Taníts, honnan jönnek a bölcs, vigasztaló szavaid?

Megtehetem-e, hogy eldoblak magamtól? Megtehetem- e mikor mélyen elpirulva nem nézve szemembe olykor kimondod „anya”?

Én  mindig emlékezni fogok arra, amit tanítottál.