-Szeretettel köszöntök mindenkit a mai lakógyűlésen, örülök, hogy ilyen szép számban megjelentünk. Sanyikám, vezetnéd a jegyzőkönyvet? – fordul Veszprémi Bandi a másodikon lakó Budai Sanyihoz.

-Mai napirendi pontunk, a közös költség emelése. – Veszprémi Bandi halkan köhécsel, majd megköszörüli a torkát. Tudja, hogy Julinak, az asszonynak most is igaza van. – Darázsfészekbe nyúlsz Bandikám! Innen mindenki menekül, ki akarna egy fillérrel is többet fizetni, ugyan már. – mondja, miközben kimeri a lecsót az urának.

Itt laktak ők már vagy negyven éve, az Ipartelepen. Akkor még ez tisztességes környék volt, becsületes munkásemberekkel. – A fű se nő már itt, Bandikám. – mondja, és az arcán látszik, hogy a régi szép időkre gondol. Akkor még hétvégente a Mókusba jártak és ő fiatal lányként az asztalon táncolt. Kézfejével megtörli gyöngyöző homlokát, mintha csak az emlékeket próbálná kitörölni. Megöregedtünk, állapította meg magában. Pista a fiúk is milyen rég elköltözött már, de azért vasárnaponként még hazalátogat az unokákkal és ő egész héten erre a jeles eseményre készül. Vasárnap már hajnalban talpon van és jóval dél előtt már azon aggódik, hogy kihűl az ebéd, mire „ezek” megjönnek.

-Tehát a közös költséget meg kell emelnünk. – mondja Bandi bácsi, már egy kicsit határozottabban.  Ennek az egyetlen oka az volt, hogy a társasház szigetelése erősen időszerűvé vált. - Jolánka a harmadikon jelezte, hogy a lakása penészesedik – teszi még hozzá.

-Szellőztetni kell, meg be kő’ fűteni – veti oda Sanyi, egy fogpiszkálót rágcsálva.

-Na de Sanyi bá’ – fakad ki Jolánka a harmadikról. – És ha már itt tartunk, nem vagyok hajlandó mások helyett felmosni a lépcsőházat. Fizessen többet az, aki nem mos fel. – nyomatékosítja csípőre tett kézzel mondandóját.

-Akkor te meg szólj az uradnak, hogy ne dáridózzon éjjel! – utal az állandó házastársi vitatkozásra Marcsi a földszintről. Jolánka most már bánja, hogy nem volt erélyesebb és hagyta az urának a mai Magyarország – Portugália mérkőzést választania a lakógyűlés helyett.

Szó mi szó, Jolánkának is feltűnt már, hogy Tibi a férje egyre gyakrabban látogatja az alagsori tárolót és a rekeszekből fogyó sörrel egyenes aránybán válik beszéde egyre elmosódottabb masszává. – Olyan vagy mint az anyád! – utal ilyenkor Jolánka a férje és az anyósa közötti feltűnő genetikai hasonlóságra. Merthogy az anyós sem vetette meg a jófajta itókát. Jolánka ilyenkor örült, hogy nem született gyermekük. Ki tudja, mit örökölne, na meg az anyósban sem lehet megbízni. Még csinálna valamit azzal a gyerekkel, a Tibi is milyen lett…

Néha azért fájt neki, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem történt meg a csoda. Ki tudja, talán Tibi is más lenne. Eleinte még irigyelte az utcán babakocsival sétáló anyákat, ilyenkor át is ment a túloldalra. Ma már ez is hidegen hagyja. Talán ennek így kellett lennie, ez volt elrendelve.

A lakógyűlés végül káoszba fullad. „Az egész házban jön le a vakolat…Minek ez a közös költség, nem tudom fizetni, minek fizessem… A férjem minden nap részegen jön haza… Haggyá má’… Bandi bácsi évek óta most először elgondolkozik azon, hogy talán le kellene mondania.

A közös költség véglegesítése a „nem” szavazatok nagy aránya miatt nem valósul meg, s a levezető elnök a lakógyűlést 20:30 órakor berekeszti.

Nem kapok levegőt a lakásban uralkodó fojtogató bűztől. Ki kell mennem a gangra, kikerülve a szag forrását, a szoba közepén álló, emberi ürülékkel teli vödröt.

A szobakonyhás lakásban az ódon bútor eltakarja a derékig érő penészt. A függönynek - amit egy széken egyensúlyozva én raktam fel tavaly –, az egyik széle leszakadva lóg. Alatta a beragasztott ablaküveg tovább repedt és a vékony repedés egészen a párkány széléig húzódik.

-Ez meg itt Piroskáé – mutat az egyik ágyra Piroska. Ránézek az újonnan beszerzett ágyra. Nem vagyok kíváncsi, hol aludt eddig Piroska.  Ugyanúgy mint a szobában lévő másik háromban, az elszürkült lepedő és az ágyruha piszoktól kivehetetlen mintája, elborzaszt.

-Sanyikát beviszem az otthonba, tudja anyuka, megbeszéltük…- teszem le a papírt a zsírtól fénylő konyhaasztalra.

-Írja alá Gyöngyi, hogy hozzájárul – szólok megint bátortalanul, az arcát fürkészve. Nem mutat érzelmeket. Nyár van, ennek ellenére rajta van az elmaradhatatlan, piszkosfehér kötött sapka.

 -Zúg a fülem – mondja. A sapka alól zsíros tincsekben omlik alá válláig érő sötét haja, ami Sándor az apa szerint, valamikor réges-régen tündöklő hajzuhatag volt.

Sándor egy pecsenyesütőnél dolgozik. A munka végeztével újságpapírba csomagolva hozza haza az aznapi vacsorát, amelyről nem lehet tudni, hogy munkaadója bőkezű adománya-e, vagy a vendégek el nem fogyasztott maradéka.

A szobából Piroska csoszog ki, rajta a sötétkék, apró virágmintás otthonka és a piros fejkendő, pont úgy, ahogy tavaly megismertem. Valamikor régen takarított egy gyárban, ahonnan a kellő ledolgozott év után néhány éve nyugdíjba ment. Az ott szerzett munkatapasztalatait itthon nem kamatoztatta. Az apró konyha padlóját a szobába vezető útvonalon, kigyúrt ösvényként a lábnyomok tették fényessé, körülötte pókhálószerű fekete mintákat rajzolt a sarkokban felgyülemlő kosz.

Piroska és Gyöngyi, anya és lánya elválaszthatatlan szimbiózisban élnek. Gyöngyi nem sokat beszél, annál többet Piroska. Most is hosszasan fejti ki aggodalmait Sanyika jövőjét illetően. Gyöngyi meredten nézi a zsíros asztalon heverő papírt, rajta az aláírásával „Szabó Krisztiáné”.

Sanyika félszegen néz körül az átmeneti otthon apró előszobájában. Már végignézte a falra kiragasztott gyermekrajzokat, most a házirendet böngészi. Egyetlen nylon táskában összepakolt dolgai közül egy félszárú szemüveget kotor elő. Ujjával követve félhangosan betűzi a pontokba szedett házirendet, miközben másik kezével csorba szemüvegét tartja. Halványan felsejlik benne, hogy a nagyanyja aggodalmai ellenére talán mégsem lesz itt olyan rossz sora. Nem kell mást tennie, csak betartani a pontokba szedett szabályokat.

S az idő múlásával már nem húzódnak el tőle az iskolában és lassan megtanulja, hogy az eléje tett étel egyedül az övé…

A kisfiú plüss oroszlánját szorongatva, a sarokban gubbasztott. Nagyon szerette ezt az oroszlánt, még nagyanyjtától kapta valamikor. Akkor, amikor még minden rendben volt.

Néhány hete az anyja felkeltette az éjjel. Nem öltöztette fel, csak úgy ahogy volt, pizsamában megragadta és a bejárati ajtó felé húzta.

„Gyere drágám, elmegyünk”. Az arcán lecsorduló kövér könnycseppek egészen a feldagadt ajkáig szaladtak.

Az előszobában az ajtó mellett felkapta a megtömött utazótáskát és az éjszaka csendjében elindultak.

­                                                                               ***

 Az anya a visszapillantó tükörben nézte a fia arcán legördülő könnycseppeket. Mindig ilyen hangtalanul sírt. Annyi fájdalom volt ebben a néma sírásban, hogy arra vágyott, inkább ordítana, toporzékolna!

A sietségben elejtették a plüss oroszlánt. Vissza kell fordulnia.

                                                                              ***

 A kisfiú magához szorította kedvenc játékát. Nem mert villanyt kapcsolni mert akkor észreveszik,  hogy ébren van.

„Amíg az én házamban laksz, azt csinálod, amit mondok! Elmehetsz, de a gyerek marad!”   Mélységes bűntudatot érzett. Minden veszekedés miatta van, mert ő nem tud jó fiú lenni. „Olyan vagy, mint az anyád!” Ez a mondat zakatolt a fejében, de ő nem tudta, hogyan kellene másnak lennie. A konyhából beszűrődő fényben nézte az egyre növekvő tócsát maga körül. Megint bepisilt.

                                                                            ***

Ma friss virágot vitt a sírra. Hunyorgott az erős napsütésben, most az egyszer hiányzott a mindent eltakaró napszemüveg. Táskájából elővette a plüss oroszlánt. Még utoljára az orrához emelte, mélyen beszívta az illatát, majd óvatosan a fejfa mellé rakta.

A fia ruháit gondosan összehajtva, a sínek mellett találták meg. Az összehajtott ruhák tetején a telefon, benne az utolsó üzenettel:

„Bocsáss meg, anya!”

Idegen helyen ébredt. Az aprócska szobába beszűrődő napfényben látta a leheletfinoman táncoló porszemeket. Körülnézett, de nem emlékezett erre a szobára.

-Milyen régies! Ezt a falat majd át kell festeni- gondolta, amikor megpróbálta közelebbről szemügyre venni a falon, a hengerrel mintázott zöld virágokat. Cseppet sem volt ismerős és hiába fókuszált erősen a szobára, a falak hol távolodtak, hol közeledtek egymáshoz, mint mikor a látszerész cserélgeti a lencséket a fémkeretben.

A szemüvege után tapogatózott, mikor meghallotta az ismerős hangot. Az aprócska kis konyhából jött, ahol már készült az ebéd és a kiforrni készülő víz emelgette a fedelet. Az ételek illata, lassan betöltötte az egész házat. De szeretett kamaszként erre ébredni!

A készülő húsleves  már rég nem a közösen elfogyasztott ebéd gondolatát hívta elő, sokkal több volt annál. A tökéletes biztonság érzését jelentette, hogy még mindig van valaki, aki gondoskodik róla. Senki nem tudta ilyen jól elkészíteni és soha nem árulta el a titkot, hogy melyik az az összetevő, ami az ízek tökéletes összhangját eredményezte.

Ahogy elnézte, megállapította, hogy még mindig milyen szép. Mintha nem fogna rajta az idő. Az a kis barna ruha volt rajta, amit az esküvőn viselt. Sötét hajából eltűntek az ősz szálak és amikor arcán szétterült a mosoly, a szája sarkában feltűntek az ismerős gödröcskék.

-Végre hazajöttél- állapította meg szelíden.

Együtt terítettek meg. Az asztalról lekerült a hamutartó és a piros -fehér csomagolású Symphonia. Az apja szívott ilyet, de ő évek óta halott.

Az érzés lassan kúszott fel benne és felgyújtotta a felismerés láthatatlan villanykörtéjét.

Lépni próbált, de lábai nem engedelmeskedtek. Kiáltani akart, de a torkán nem jöttek ki hangok. Lebénult karjaival nem tudott ölelni és nem tudta elmondani, hogy milyen kimondhatatlanul hiányzik.

Ébredéskor még halványan látta édesanyjának az álom ködfátylában tovatűnő képét.

Az apró, hirtelenszőke kislány fázósan húzta feljebb takaróját. Hiába jártak már a nyár derekán, a megsárgult vályogfalak még mindig hűvöset árasztottak magukból. A szoba egyik kis sarkában állt a kormos, füstölgő  kályha, ami legalább télen adott némi meleget. Már ha volt pénzük tüzelőre.

Holnap  lesz a születésnapom… - gondolta. De kár volt álmodoznia. Ilyenkor hónap végén a betevő falatra is alig futotta. Nem is emlékezett rá, hogy élete nyolc éve alatt kapott-e bármit is születésnapjára.

Könnyáztatta arcát mélyen a párnába fúrta és elaludt.

A fiú lélekszakadva tekert ócska, szalajtó biciklijén a szomszéd faluba. A vörösen izzó nap már kezdett eltűnni a látóhatáron, és mint egy pislákoló gyertyának,  fénye lassan kialudt.

Épp ekkor érkezett a hosszú istállóhoz, ahol több ezer csirke zsúfolódott össze. Még a környéken  is orrfacsaró bűz terjengett.  Hatosával vitte az álmából felvert csirkéket, akik bódult álmukból felébresztve hangosan jajveszékeltek és kétségbeesetten csapkodtak szárnyaikkal.

Ma éjjel muszáj pénzt keresnie, majd holnap alszik a buszon. Fáradt volt, már második napja nem aludt.

Sok-sok év múlva a felnőtté cseperedett kislány büszkén mutatta meg bátyjának új otthonát. Ekkor vette észre a férfi a sok mosástól megfakult, hiányos bajszú egeret, aki girbegurba öltésekkel visszavart, kissé lejjebb csúszott fél szemével kancsalul bámult a világba.

Aztán felsejlett benne az a fázós hajnal, mikor lábujjhegyen settenkedve tette a plüss egeret alvó kishúga párnájára. S a reggeli buszon a sebtében bekapott savanyúcukor kicsordult levével a szája sarkában, végre aludhatott…

„A Mátrix társrendezője, Lilly Wachowski végre megerősítette a rajongói elméletet, miszerint a filmeknek tényleg közük volt a transzneműséghez”.

Kék, vagy piros?

A pink szoknyába öltözött kisfiú, elégedetten nézte magát a tükörben. Hercegnő vagyok! -gondolta. Az életről nem sok tapasztalata volt, de legbelül valamit tudott. Bár nem tudta megmagyarázni mi az, de zsenge kora ellenére érezte egész életében. Valami baj van világával. Nem tudta mi az, csak azt hogy van. Mint egy „szilánk az agyában”.

A lány egy macskanő könnyedségével futott az utca sarkán lévő telefonfülkéhez. Testhezálló fekete ruhája ráfeszült izmaira, ahogy háztetőről háztetőre ugrált.

„Átjutott”. A négy egyforma férfi egyáltalán nem tűnt csalódottnak. Új célpontjuk volt.

A férfi a számítógép monitorján villogó szavakra ébredt. Ébren van, vagy álmodik?

Nem tudta, hogy miért van itt, miért nem tud aludni és miért ül minden éjjel a számítógép előtt. De ez az éjszaka más volt…

Kihalt utcán lépkedett gondolataiba merülve és észre sem vette, mikor eredt el az eső. Az égen villámok cikáztak és a kint tomboló elemek harca tökéletes összhangban volt belső világával. Gondolatai olyan helyre vezették el, amit még álmaiban sem nagyon látott. Omladozó falú lépcsőházban szelte a lépcsőket, bűzös patkánytetemek között. A kopott, kétszárnyú ajtó szinte magától nyílt ki előtte. Úgy érezte magát mint Alice, aki a nyúl üregébe esett.

„Akarod tudni mi is az a Mátrix?” A Mátrix mindenütt ott van, körülvesz minket. Most is, ebben a pillanatban is. Ezt látod, ha kinézel az ablakon, vagy ha munkába mész. Ez az a világ, amellyel eltakarják szemed elől az igazságot. Megkötözve születtél. Egy börtönben vagy, mint mindenki más.

De akarod-e tudni, hogy valóban csak a falat nézed és a fényben lévő világ falon tükröződő árnyképei alkotják a valóságot?

A reggeli kávé illata, a fák virágzása, a lenyugvó nap, ahogy vörösre festi a tájat és elmerül a tenger mélykék vízében csak illúzió?

Hogy a barátság, a szerelem, az anya ösztönös szeretete gyermeke iránt, csak egy érzelmi fájl?

Ha a kék kapszulát veszed be, felébredsz az ágyadban és azt hiszed, amit hinni akarsz. De ha a pirosat, maradsz Csodaországban és megtudod milyen mély a nyúl ürege. Szóval kapcsold be az övet Dorothy, mert Kansas nem létezik többé!

A pink szoknyás fiú férfivé érett -bár legbelül soha nem volt az - , majd a hormonok hatására nővé változott és maradt Csodaországban. Pillangó -szerű átalakulását a mások nem is oly csekély tábora éljenezte.

S az emberiség elhitte, hogy szimulált világunk csupán fikció.

„Semmi nem lesz belőled, egy lúzer vagy!”

A kisfiú lehajtott fejjel bandukolt az utcán, az útravalóul kapott szavak a lelkébe égtek. Lassan odaért az iskolába. Az utolsó métereket futva kellett megtennie, mert már hallotta az óra kezdetét jelző csengő fülsértő hangját. Nagyon fázott. Az éjszakát megint a hideg szobában kellett eltöltenie, ahol öccsével összebújva próbálták átvészelni a szokatlanul hideg őszi éjszakát.

Lehajtott fejjel lépett a terembe, megint elkésett. Kopottas kis kabátját szégyenlősen akasztotta fel és próbált nem tudomást venni levált talpú, lyukas cipőjéről. Megvető szempároktól kísérve, csendben leült a helyére.

Ma megint az ő nevénél nyílt ki a napló. Hiba tanult, hiába tudta, az érdemjegye soha nem volt több közepesnél. A középszerűség skatulyájából, akárhogy is akart, nem tudott kitörni.

Teljes magányban töltötte a napjait az iskolában. Senkinek nem mondta el titkait, senkivel nem töltött időt és senkit nem választott barátjának. Láthatatlan volt. Az óraközi szüneteket rajzolgatással töltötte, ez volt az egyetlen, amiben ki tudott teljesedni. Életének minden nyomorúságos sérelme eltűnt, mikor telerajzolta a hófehér papírlapot.

                                                                  ***

A lány az őszi szezonra készült. Hosszú haját laza kontyba tűzte fel és az utolsó igazításokat végezte az általa tervezett ruhákon, majd fellépett a színpadra. Tekintetével egyetlen embert keresett, aki az első sorban ült.

„Szeretném bemutatni Édesapámat, akinek tehetségem köszönhetem…”

A mentőautó szirénázva állt meg a ház előtt. A várandós anyának épp csak annyi ideje volt, hogy egy utolsó puszit nyomjon másfél éves kislánya arcára és Borika már csak az elszáguldó mentőt látta.

Zsuzsa tudatosan készült felnőtt életére. Óvónőnek tanult és megfogadta, hogy annyi gyermeke lesz, amennyit csak az Isten ad neki. Második gyermekét várta. A babaszoba már majdnem teljesen kész volt, az utolsó simításokkal még várni akartak kicsit, hogy kékre, vagy rózsaszínűre fessék-e. A szerelmes nő titokban azt remélte, hogy a kislány után egy kisfiúval tudja megajándékozni férjét.

Soha nem félt a betegségtől. Mélyen vallásos családból származott, s szentül hitte, hogy biztonságban van Isten tenyerén.

Egy héttel ezelőtt kezdte úgy érezni, valami nincs rendben. Minden éjjel, mintha úthenger ment volna végig a mellkasán, de a tél végén ezt a sötétség és a hideg számlájára írta.

Egy reggel köhögni kezdett és borzalmas fájdalmat érzett a hátában. Születendő gyermekére gondolt, tudta, hogy most az ő élete a tét. Hirtelen nagyon elhagyatottnak érezte magát.

Később álom és ébrenlét között elképzelte, ahogy a vírus lekaszabolja felkészületlenül ért szerveit.

Egy ideig még hallani vélte a gépek halk pityegését, aztán elmerült a sötétben…

Már nem láthatta testéből kitépett gyermekét. Nem látta szerelme utolsó látogatását sem, amikor a férfi az ő hideg és élettelen kezét könnyező arcához szorította.

Ő már csak egy szám volt, a temérdek áldozat között.

A babaszoba végül kék lett…

„Mondd, melyik életben szerettél a legjobban?”

„Abban, amelyikben elveszítettelek…”

Megismertelek és megállt az idő körülöttem.

Másik dimenzióba léptem, ahol az otthont, s biztonságot te teremtetted meg nekem.

Minden sejtemmel vágytam rád, egybeolvadt energiáink összenyomtak, széttaszítottak minket. De nem tudtam elfogadni lelkem másik felét, hisz magamat sem szerettem.

Az irigység felülkerekedett szerelmemen, te sikeres voltál, én sikertelen.

Hamis imázsomnak tartottál tükröt, s magamat láttam mélybarna szemedben.

Mást kerestél, mert én már nem feleltem meg neked.

Nem értettem meg, hogy elhidegülésed okát magamban kell keresnem.

Életeken át kerestelek, de a dühöm és haragom meggátolta, hogy felismerjelek.

Most itt vagy velem…Magatehetetlenül fekszel halálos ágyadon és várod az utolsó perceket…

Megint elengeded szorító kezemet, de utolsó mondatod: „Mindig szerettelek!”

A kisfiú az ablaknál ült és a vonat mellett elsuhanó tájat nézte. A gyenge fák szinte földig hajoló ágait, ahogy megpróbáltak ellenállni az erős szélnek. A magas hegyeket lágy völgyek váltották fel, s a zöld lankákon békésen legelésző jámbor birkákat látott. A nap már rég felkelt, mióta elindultak. Nem értette, hogy miért kell anyjának mindenhonnan elmennie, hiszen a férfi, ahol eddig laktak, nagyon kedvesen bánt vele. Kicsit emlékeztette is az apjára, majdnem olyan kedves volt. Végre megérkeztek. A patak parti házat térdmagas fű vette körül, falára felfutott a borostyán. A házban egy szoba és cseppnyi konyha volt, a valaha fehérre meszelt falakon idegen emberek fényképei bámultak vissza rá kérdőn. A lehúzott redőnyű ablakokban piszkosfehér függönyök előtt vízért könyörgő növények sorakoztak rendetlenül. Az egész házban a sötét és hideg szoba sarkába rejtett vödör bűze terjengett. A poros szőnyeg alól egy riadt tekintetű egér bújt elő.

Jónéhány nyomorúságos hónap után a kisfiú is megváltozott. Arca és keze fekete volt a rátapadt piszoktól, mocsoktól összeragadt sötét hajára az anyja sapkát húzott, ha a közmunkáért kapott pénzből el tudtak menni dohányért és borért. Régi életéből megmaradt kincseit párnája alatt rejtegette, míg az anyja ócska kacatként ki nem dobta őket a ganéra. A szomszédból elcsent kenyeret falta és nem ismert mást a jóindulatúan teraszon felejtett kenyér ízén kívül.

Aztán egy napon minden megváltozott. Számára egy új élet kezdődött, mikor anyja suttogó hangjával a fülében - "Gyújtsd fel apád házát!" - elindult az ismeretlenbe…

Most itt vagy velem. Hányszor láttam riadt tekinteted, mikor a szemközti ház karácsonyi díszeire azt hitted, hogy  rendőrautó állt meg a ház előtt. Ma már nekem mondod :"Te vagy az anyám!"