A  lány az ágyban feküdt a félhomályban…

A kicsi padlásszobára lassan sötétség borult, amin a lenyugvó nap vörös-narancs fényével próbált  még utoljára áttörni.

A sárgás fény erőtlenül  világította meg  a szoba kopottas berendezését: a kis asztalt a törött lábú székkel, a nyikorgó ajtójú ódon szekrényt  és a sarokban megbújó keskeny kis ágyat.

A szoba egyetlen figyelemre méltó darabja a nagy becsben tartott rózsafa íróasztal volt, kecses lábakkal, letisztult, meleg hangulatú megjelenésével.

A lány sok időt töltött el itt. Tollából fájdalmas történetek keltek életre, amik az árvaházban töltött gyermekkort írták le.

Itt, az árvaházban ismerte meg szerelmét és történetei kezdtek reménnyel megtelni. Az idő megállt ilyenkor, amikor a fiúról írt.

Most is odakucorodott az íróasztalhoz. Hosszú szőke haját hátrasimította arcából és írni kezdett.

A fiú a lengyárban dolgozott. Keservesen megkeresett pengőfillérjeit a kis rózsafa íróasztal fiókjában gyűjtögette.

Szinte egész életét az árvaházban töltötte. Élettapasztalatai között a pusztítás és a nyomor, a  puszta létért való küzdelem mindennapos volt.

A nyomor és a bűz elszánttá, az éhezés és szeretet nélküliség önzővé tették.

A lány éppen befejezte az írást, amikor a fiú sietős lépteit  hallotta a szobába vezető lépcsőn.

„Mennünk kell”-mondta a fiú, majd egyenesen az íróasztalhoz indult. Felgyűrt inge, verejtékes homlokába hulló sötét haja arról árulkodott, hogy az utat futva tette meg.

Kivette a pénzt a fiókból, majd megragadta a lány kezét…

Szűk utcák kockakövén futottak végig, s a lánynak úgy tűnt, hogy az életükért futnak.

Meztelen talpát felsértették az utcai kövei, hosszú szoknyáját fél kézbe fogva kerülgette a sáros pocsolyákat.

Esdeklően nézett a fiúra, de ő még jobban szorította  csuklóját.

Úgy érezte, hogy nem bírja tovább és abban a pillanatban lelassult az idő…a lelassult időben egy közelről kilőtt lövedék tartott egyenesen a szíve felé…Tudta, hogy meg fog halni…

A fiú szánakozva nézett vissza rá. Aztán vonásai megkeményedtek és elengedte a lány csuklóját…

A lány lelke fájdalmas sikítással hagyta el testét…

Szandi a kanca, hat évesen került az életünkbe. Arab-haflingi félvér lévén magában hordozta e fura egyveleg minden jó és rossz tulajdonságát.

Arab telivér őseinek köszönhette karcsú, jól ívelt nyakát, finom, hosszúszálú sörényét, elegáns megjelenését.

 Haflingi őseitől megkapta fáradhatatlan mozgékonyságát…na meg öntudatos makacsságát.

A néhány év alatt igazi kötődés alakult ki köztünk. Hazatértemkor a kutya, a macska, a kecske és Ő, a sárga kanca várta jöttemet. Orrával böködött mindaddig, amíg (soha nem vallom be magamnak de -félve ) végig nem simogattam kecses nyakát, majd farát veregetve ballagtunk a házig.

Szandi legjobb barátja és lelki társa, Janka a kecske volt. Janka egészen kis kora óta nálunk nevelkedett. Fáradhatatlanul követte lótársát, elválaszthatatlanok voltak. Ha szem elől tévesztette, gyászosan mekegett mindaddig míg Szandi elő nem került

Egy decemberi napon Janka eltávozott az élők sorából és Szandi megváltozott.

Kedvetlen lett és magányos, bús daccal bolyongott szerte- széjjel.

Janka halála után nem sokkal, ő is elkerült tőlünk.

Hosszú időbe telt míg meg tudtam látogatni…

Ő szűk kis helyén, megláncolva, könyörgően emelte rám könnyes tekintetét…

Lassan odaért a kis házikóhoz. Az út mellett szabályos ágyásokban a tavasz ezer színében pompázó virágok illatoztak.

Már látta maga előtt a frissen felsúrolt padlót, s a gondosan megterített asztalon sorakozó terítékeket.

Érezte a sütemény friss, fahéjas illatát, ami bódító illatával lassan betöltötte az egész házat.

Várta, hogy benyisson régi szobájába és feltörjenek benne az emlékek.

A síró csecsemőt éjszakákon át ringató anya képe derengett fel benne. Az anyáé, aki mindent megtett tudása gyarapításáért és keservesen megszerzett életbölcsességét büszkén adta át lányának.

Benyitott az ajtón, és édesanyja ölelő karjaiba zuhant…

Drága édesanyám, így is történhetett volna!

A szánalmas és nyomorúságos valóság könnyeket csalt szemébe.

Nem akart erre a valóságra gondolni, ahogy a félmeztelenre vetkőztetett anyja életéért küzdenek és ő halkan suttogta: „hagyjátok elmenni…”

S az anya nyomorúságos élete méltatlanul, az utca kövén ért véget…

„Szeretsz még?”

„Ühüm” – majd mindketten elmerültek a virtuális valóságban, mesterségesen létrehozott világukban.

A lány kifejezéstelen arccal bámulta telefonja képernyőjét, nézte a legújabb trendeket, a celebek posztjait.

Elhitte, hogy ez a valódi érték, ez a követendő példa. Ez lett az első ébredéskor és ez volt az utolsó lefekvés előtt.

Örült amikor egyedül maradt, és a világháló egyedül az övé volt.

A valós térben való kapcsolatok már nem érdekelték, társas érintkezéseit a digitális platformok pótolták.

Végül már nem volt semmi. Sem egy beszélgetés, sem egy családi ünnep, amire lecserélte volna lassan kialakuló függőségét.

Menekült egy egyszerűbb és szórakoztatóbb világba, és ez a teremtett hamis világ elterelte figyelmét félelmeiről és aggodalmairól. Már nem is akart a valóságban élni.

Nem volt mindig ilyen. Korábban természetes volt és önzetlen. De a rommá műtött nők világában színtelenné vált a természetesség és unalmassá az önzetlenség.

Mára csak a felszínes barátságok és szerelmek maradtak, akik nyüzsögtek a szerencsések körül, s a bukottakat magány övezte. Akik másokba kapaszkodva érték el céljaikat és ha elérték a napot, a barátok árnyékban maradtak.

Infantilis őszinteségét sunyi képmutatás váltotta fel, és nem tudott örülni a pillanat boldogságának, mert azt hitte, hogy egyszer úgyis vége lesz.

 Mára már felvette ő is az álszentség álarcát, és hitte, hogy jobb, kiválóbb másoknál…

A vörös hajú, szeplős fiú előlépett a félhomályból.

„Ő a testvéred”- mondták.

Aztán órákig feküdt az égető napon mozdulatlanul, mert nem akart az idegen fiú szemébe nézni, akiről azt állították, hogy a testvére.

Az eddig eltelt keserű évekre már alig emlékezett. Már csak halványan élt benne az apja arca, aki a falu legjobb rapsicja volt.

Még emlékezett vékony szikár alakjára,  szavaira, amikor arra intette, hogy ne nyúljon a nádhoz és ő a másik pillanatban már vérző tenyerét takargatta.

Emlékezett a híd alá rejtett hálóra, az apja ügyes kezeire és arra, hogy mindig került étel az asztalra.

Élénken élt benne anyja türelmetlen járkálására is, azon az utolsó éjszakán.

Várták az ismerős léptek érkezését, de helyette idegenek érkeztek, akik elmondták, az apja már nincs többé.

Így került ő ide, árva fiúként, mert az apja halálával az anyját is elveszítette.

Az intézetben töltött idő alatt befészkelte magát szívébe az érzés, hogy ő már senkinek nem kell.

Talán rosszul csinált valamit, ezért nem jönnek érte. A bűntudat és önhibáztatás érzése szép lassan állandó kísérője lett.

Eleinte még várakozással és reménnyel teltek napjai. De egy reggel arra ébredt, hogy neki kell megszöknie és próbált visszaemlékezni, melyik az az út, ami otthonába vezet. Attól a naptól kezdve, minden nap szökését tervezgette.

Aztán egy napon látogatója érkezett. A festett hajú nő más volt, mint ahogy anyjára emlékezett. Mosolyogva, de megtört tekintettel mondta el, hogy újra férjhez ment.

Egy nap végre hazajutott…..vissza a vak nyomor szánalmas posványaiba, de otthon volt.

A lány félszegen állt az ajtóban. "Anyám nincs itthon"-mondta.

A szemeid alatt árulkodó karikák ekkor még nem mondtak semmit. S még nem láttam a karodon a tűszúrások nyomát.

Túl sokan hazudtak neked és te ezt választottad. Te tudtad, hogy a drog hatására az ember szenvtelen és szégyentelen lesz.

Én azt mondtam, hogy gyáván megfutamodsz, te azt válaszoltad, már semmit nem kapsz az élettől. 'Nekem ez jutalom'-ezzel magyaráztad.

A drog betöltötte az űrt az életedben és onnantól kezdve ezt a tökéletességet hajszoltad, miközben gyűlölted azt, aki lett belőled: a megközelíthetetlen lányt, aki alig várta, hogy belője magát, miközben csak nőttek a szenvedéllyel töltött napjai.

Hányszor néztél tükörbe és elgondolkoztál: pont az lett belőled, aki nem akartál lenni.

Nem volt otthonod, nem volt senki, aki hitt volna benned. Kötődéseid is csak az érdekek mozgatták.

Változni akartál, de csak mélyebbre süllyedtél és a végén már mindent megtettél az anyagért. Tudtad hogy nem jó, de már nem tudtál kiszállni.Inkább tápláltad függőségedet, mint a szíved alatt hordott gyermekedet.

Kéregetésből éltél, de beletörtél az utcai létbe, az állandó bűzbe, mocsokba, hajléktalanságba, nincstelenségbe.

Anyád megbocsátó keblén mindig vigaszra leltél és megteltél szeretettel. De egy napon örökre eltűntél.

Kicsi lány, nagyon hiányzol!

„…Mert az átok helyet keres, azt fogja meg, kit érdemes!”

Emlékszem, hogy féltettelek, mikor a rossz győzedelmeskedett lelkedben a jó felett. Mikor bizonytalan léptekkel jöttél fel a lépcsőn és én elbújtam érthetetlen haragod elől.

Vágytam elismerésedre, de a szégyen elszigetelt, világom fagyott lett. S végül már létezni sem akartam.

Rettegtem ítéletedtől, mikor képzeletem hullámain sodródtam, hogy megtaláljam az eltűnt vágyaimat.

Rossznak mondtál és én alázattal elismertem, hogy rossz vagyok. Elkezdtem megszeretni az egyedüllétet és rájöttem, hogy a szabad képzelet az ég legnagyobb adománya. Nem tudtam megfelelni neked, de már megfelelek magamnak.

S ha rossz hangot szólítotok is meg hangszeremen, szabadjára engedem képzeletem és papírra vetett tartalommá alakítottam azt.

Bűnös engedetlenséged miatt az ősszülők vétkének hordozója lettél és én megkaptam tőled a boldogtalanság átkát. De mást is adtál…a legjobbat, amit adhattál nekem, hogy maradandót véshetek az örökké változó idő fájának kérgébe.

S most, hogy végleg elhagytál, búcsúzom tőled, Apám!

A semmiben szárnyaltam. Körülnéztem és nem értettem, hogy kerültem oda.  Láttam kiterjesztett szárnyaimat, a nem hófehér angyal szárnyakat, hanem  a sötét és félelmetes  ragadozó szárnyakat. Körülöttem találomra odavetett dolgok halmaza, az égből zuhanó tűzgolyóbisok között kerestem utamat a sárga-vörös színpadszerű üres térben.

Visszagondoltam álmaimra, ahol lelkem testemet elhagyva  ismeretlen helyekre látogatott . Legtöbbször egy kastély üres termeiben  jártam és a lezárt szárny kapuját kinyitva reszkettem a félelemtől.

Máskor egy sötét kút mélyén fulladoztam a rám zúduló víz súlya alatt, míg végül ernyedten hagytam, hogy a mélybe hulljak.

Az életem összedőlt mint egy kártyavár. Öntudatra ébredtem, hogy a van és a lesz lényege a semmi. A tudás értelmetlen, a szavak üresek és jelentés nélküliek. A szabályok ember alkotta dogmák, a célok hamisak.

A semmiben lebegve feledésbe merültek  megaláztatásaim, nem számítottak hibáim. Szertefoszlottak bűneim és a félelmeimnek nem volt jelentősége.

Kell hogy legyen Isteni Gondviselés és én engedelmeskedem törvényeinek. Hiszen Ő elküldte hozzám őrangyalát, hogy megmentse pengeélen táncoló bohóc lelkemet. Ő birtokában van tökéletességem kidolgozott tervének, és arra hivatott, hogy megerősítsen és bátorítson utamon.

Meghallgatom tanácsait, amik az akaratlagos változásra ösztönöznek engem. Hiszem, hogy az ő szeretetteljes válasza megérkezik akkor is, mikor kételyek gátolnak utamon.

Köszönöm Neked, hogy emberi alakban elküldted hozzám, angyalaidat…

A lázadó lélek az Úr színe elé állt :

"A cselekvés értelmetlen, a lét céltalan, ne küldj le újra!"

„Menned kell, megadom neked, a tisztánlátás képességét"

 "Utoljára is megadtad. Nem láttam mást, csak közönyt és szenvedést. Elvetted tőlem az apámat, értetlenül álltam sírja mellett. Elvetted az anyámat is. Közömbössé vált és elfordult tőlem. Lopnom kellett, hogy én is melegedjek a kályha tüzénél. Megadtad a gondoskodás képességét, de anyám gyermekeit kellett felnevelnem. Alázatot is adtál, de szolgává tettél. Maradandót akartam alkotni, de ezt megtagadtad tőlem. Adtál társat, de magányossá váltam. Adtál gyermeket akit nem kértem és elvetted azt, akire vágytam. Kétkedést, bánkódást kaptam, messze küldtél szeretteimtől. Melletted akarok maradni, nincs erőm a küzdelemhez. A te fényed biztonságot ad. "

„Felszabadítottalak téged bűneidtől. Tanítottalak és te tanultál. Látó tekintetem előtt meztelen vagy. Megláttattam veled, hogy minden porból lesz és visszatér a porba. Megtanítottalak, hogy a gonoszság nem szabadítja meg azt, aki azzal él. Megtudtad, hogy nem tudsz létezni nélküle, onnantól kezdve az életed minden pillanatát a legnagyobb hódolattal élted át.

Látod, amit felépítettem benned?

Én látom az utat amit bejártál, hol nyomot hagytak, akik igazán megérintettek.

Neked menned kell, hogy tisztulj és tiszta szíveddel megtisztíts másokat!"

Márciusban láttalak meg először. Aznap többször éreztem, hogy engem nézel, de mire felnéztem, te már kerülted  pillantásomat.

Hazakísértél és talán elkezdődött valami. Emlékszem a kócos vörösesszőke srácra, a fura narancssárga szemüvegben. Mindegy volt mit mondtál, ittam szavaidat.

Olyan sokáig voltunk együtt, hogy a lelkem másik fele lettél. Mutattál egy családot, amilyen nekem soha nem volt. Hosszú hónapokba telt, mire ki mertem mondani, szeretlek és évekbe mire közös életet mertem kezdeni..veled.

A lelkembe égett a kép, amikor felém jöttél és a lenyugvó nap glóriát vont a fejed köré. Annyira vártalak! Otthont építettél, biztonságot adtál nekem és csodálatos gyermekeket.

Nem hittem el hogy elmúlt és nem értettem miért. Nem értettem, hogy miért jobb a másik, hiszen én a legnagyobb alázattal szerettelek. Mára már csak a kérdések maradtak.

Elengedtelek…de miért álmodom még mindig veled?