A szórakozóhelyen ismerte meg a két fiút. Látásból már ismerte őket, sőt, az egyik kifejezetten tetszett is neki.

Aznap este is csak menekülni akart otthonról. Elege volt a naphosszat tartó vitákból és szemrehányásokból. Persze erről is csak ő tehetett. Az iskolából kicsapták, az élete gyakorlatilag ezzel véget is ért. Mindig segíteni akart másokon. Azzal, hogy ápolónőnek tanult, gyermekkori álmát valósította meg.

Végtelenül naiv volt és sodorható. Kényszeresen ügyelt arra hogy megfeleljen másoknak, csak olyanról beszélt, amit elvártak tőle. Végül már nem is beszélt. Meghúzódott a háttérben és csendesen figyelt. De a lelke mélyén vágyott rá, hogy észre vegyék, figyeljenek rá. Bármivel, de ki akart tűnni a tömegből.

Aznap este a két fiú felajánlotta, hogy hazakíséri.

Furcsának találta, hogy lebeszélik a rövidebb útról és egy hosszabbat választanak. Az utcák már teljesen néptelenek voltak. A város legrosszabb környékén jártak, ahol  az utcai lámpák fénye  alig pislákolt.

Dermesztően hatott rá a felismerés, hogy valami rossz fog történni. Elbúcsúzott útitársaitól, hogy ő mégis…mégis inkább más úton menne…egyedül.

Abban a pillanatban leteperték és a bozótosba vonszolták.

Feküdt a sárban és hagyta magát. Már nem kiabált. Már csak meg akart halni.

Aztán a fiú leszállt róla és odaszólt a társának „Te jössz!”

A szőke, törékeny kislány az ablaknál állt. Nézte a vonatról leszálló embereket, akik a nagyszülei háza előtt mentek el.

Már nem nagyon emlékezett a szülei arcára, ezért nagyon kellett figyelnie, nehogy véletlenül szem elől tévessze őket. Várta, hogy egyszer csak megjelenik egy fiatal nő, vagy férfi, aki nem megy tovább, hanem benyit a kiskapun.

Legjobban a testvérét hiányolta. Az ő arcára élénken emlékezett és nem értette, hogy ő miért maradhatott.

Igazából nem volt rossz sora itt. A nagyszülei őszinte szeretettel vették őt körül. Szerette a reggeli kakaó és kalács illatát, Bundást, a kutyát, még a kertben kapirgáló tyúkokat is, akiket mind, egytől-egyig elnevezett és addig dédelgette az aktuális kiszemeltet, míg az el nem pusztult. Még babája is volt.  Éva az „orosz kurva”- a nagyapja így nevezte.

Be kellett látnia, talán igaza volt az orvosnak. „Ennek a kislánynak levegőváltozás kell.”

Meglátta az utcán játszó gyerekeket. Már nem kérdezte, hogy kimehet-e hozzájuk. Tudta mi a válasz. „Ők bántani fognak, mások mint mi.” Ezért aztán nagyon félt a „más” emberektől, akik néha beszöktek hozzájuk tyúkot lopni.

A vonatról már mindenki leszállt és senki nem nyitott be a nyikorgó kiskapun.

Csalódottan nézett körül a szobában. Az ágy fölött egy hatalmas szentkép lógott, ami a keresztre feszített Jézust ábrázolta. Annyira félt tőle, hogy elalvás előtt soha nem mert arra gondolni, hogy mennyire haza menne már. A nagyanyja mindig azt mondta, hogy Jézus vigyáz rá, de ő meg volt győződve róla, hogy Jézus a képen olvas a gondolataiban.

A szobára lassan csend borult. Késő délutánra járt már és a kislány újra az ablakhoz lépett, hogy megvárja az utolsó vonatot…

Az asszonyon, aki tegnap érkezett, első ránézésre nem tűnt fel semmi. Látszólag beilleszkedett az otthon életébe, elfogadta szabályait. Általában lesütött szemekkel, szinte láthatatlanul közlekedett. Megfigyelt. Nem mondott semmit, nem kérdezett semmit.

Kínosan ügyelt arra, hogy a reggeli szobaellenőrzésnél mindent rendbe találjanak. Korán felkelt és a legapróbb részletekig átnézett mindent. Letörölte a láthatatlan porszemeket a bútorokról, kiszellőztetett és még utoljára végig nézett az apró szobán. Nem szerette volna, ha itt is csalódnak benne.

Mikor úgy érezte mindennel végzett, felébresztette a kiságyban alvó apró gyermeket.

Csak őmiatta döntött így.  Úgy érezte, neki nem szabad így felnőnie. Hiába volt meg mindene, hiába volt otthona, családja, a szíve mélyén érezte, valami nagyon nincs rendben.

Tizenhét éves volt, amikor megismerte a férfit. Teljesen lenyűgözte őt. Nem tartott sokáig, néhány hónap felhőtlen boldogság, ez jutott neki. Aztán négy év múlva újra összehozta vele a sors és be kellett látnia, még mindig szereti őt. Rövid idő után úgy gondolta, teljesen beteges és abszurd módon szeret valakit akit alig ismer. Ez mindig így maradt. A férfi kínosan ügyelt arra, lelkének sötét oldala mindvégig rejtve maradjon.

Nem vette észre a férfi  labilitását, csak egy dolog éltette, hogy  mennyire ragaszkodik hozzá.

Hányszor volt az, mikor az ajtó felé indult, hogy végleg elhagyja őt. Tudta, hogy úgyis visszatartja, bocsánatot kér. Egy nap azonban már nem akarta meghallgatni, nem akarta elfogadni a bocsánatkérést. De jobban félt attól, hogy egyszer a szeretteit fogja bántani, ez mindig visszatartotta.

Aznap, mikor az ajtó felé indult, megint megtörtént. A férfi nekilökte a falnak és megszorította a csuklóját. A hajánál fogva a földre rántotta, rugdosta, ütötte ahol érte és többször leköpte.

Megalázottan feküdt a padlón, nem mert hangosan sírni. Ekkor a férfi a hajánál fogva behúzta a fürdőszobába, belökte a zuhany alá és megnyitotta a hideg vizet. „Meg kell nyugodnod” – mondta. „Teljesen elment az eszed” – tette még hozzá mosolyogva.

Aznap este döntötte el, hogy segítséget kér. Már nem hitte el, hogy a verés azért van, mert tényleg rossz ember, mert tényleg nem számít, mert tényleg jelentéktelen. Azokat az embereket akiktől mást hallott volna, igyekezett elkerülni. Aztán már nagyon magányosnak érezte magát, miközben mindenki azt mondogatta, „ilyen egy tökéletes házasság.”

De aznap éjjel hátrahagyott mindent. Lezárt egy fejezetet, mert ilyen is van. Mert ilyen is lehet…

Miért nem érti meg, hogy gyűlölöm a teátrális személyiségeket?

Én itt érzem jól magam, itt akarok maradni! Különben is, már híztam két kilót! Nem látja, hogy beteg vagyok, anorexiás? Nem akarok anyához visszamenni, nem leszek cukrász! Én színésznő akarok lenni! Magának semmi köze hozzá, hogy cigizek! Ahhoz sem, hogy rosszul lettem a parkban éjjel! Én nem ittam apa gyógyszereire! Különben is...engem véletlenül vittek akkor kórházba, a barátnőm volt berúgva!

Szeptemberben tizenhat leszek, akkor megmondom a bíróságon, hogy apával akarok élni!

Nem érti, hogy apa így fejezi ki a szeretetét? Hogy simogat? Ott is? Apa szeret engem a legjobban a világon...

Május volt. Aznap reggel tudta meg hogy gyermeket vár és ez az új érzés, amiről nem tudta megmondani, hogy jó-e vagy rossz, egész nap foglalkoztatta. Nem tudta, hogy felkészült-e az anyaságra, mert a másoktól hallott történetek semmi jóval nem biztatták. Megcsonkított nőiessége miatt az egészet egy csodaként fogta fel. Úgy gondolta, ez az új kis élet mindenképp élni akar, és tudta, hogy mint anya, a lehető legjobb gondolatait kell dédelgetni annak érdekében, hogy egy egészséges embernek adjon életet.

Lassan eljött az ősz és úgy érezte, hogy hiába tett meg mindent, az elkerülhetetlenen nem tud változtatni. Egy tenyérnyi életnek adott életet, aki gépek között küszködött életéért, akit soha nem ölelhetett keblére, aki bezárva, az őt figyelő gépek között harcolt a túlélésért.

Egyformák lettek a napjai. Összemosódott a gyermekével töltött idő és az engedély nélküli távozások a kórház melletti kápolnába, ahol semmi másért nem könyörgött, csak hogy végre elvihesse őt innen.

Egy hónap telt el és úgy érezte, erejének végére ért. Már nem könyörgött, már nem kérte a válaszokat Istentől a kis kápolnában. Elfordult Istentől. Nyomasztotta a hideg, az urnákon hervadozó virágok, a válasz nélkül maradt imádságok.

Egy nap nem kelt fel. Úgy érezte a láz egész testét égeti, semmi másra nem vágyott, csak elmenni innen, felkapni a gyermeket és elvinni őt most már akárhova, csak el innen.

De őt nem hagyhatta cserben, felöltözött és elindult. Már várták, mikor megérkezett.

„Megállt a szíve, újra kellett élesztenünk”. „Arra vár, hogy elbúcsúzzanak”. „A párja már úton van”.

Aznap utoljára látta őt miközben azt ismételgette: „Nem látod? Él! Meggyógyult! Rám néz, nem látod?”

Ma is látja a hatalmasra nyílt, megbocsátó szürke szemeket..

Tél volt, amikor elindult. Lassan leszállt az éjszaka és a hideg csontjáig hatolt. Sötétség telepedett a tájra, a kopár fák rémisztő árnyékként rajzolódtak ki. Reggel óta érezte, hogy eljött az idő és hátra kell hagynia mindent. A felismerés nem érte váratlanul-tudta, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen. Körülnézett a házban, hogy mit vihetne magával. Mindenhol csak befejezetlen dolgokat látott-megsárgult fényképek, amik arra vártak, hogy valaki végre albumba rendezze őket, megcsorbult emlékek, amelyek mindegyike a múltját juttatta eszébe.

Nehéz léptekkel indult el és a gondolatain kívül semmit nem vitt magával.

Eszébe jutott a magányosan eltöltött gyermekkor, mikor minden nap arra várt, hogy érte jöjjenek.

Eszébe jutott, amikor az apró fehér koporsó felett állt és nem tudott sírni.

Hányszor eljött a Halál és ő mindig megkérdezte: „Miért nem viszel magaddal?”

Eszébe jutott a megcsalás fájdalma, a reményvesztettség, amikor saját magát értéktelennek érezte.

A hegy ami útjába került, sötéten rajzolódott ki a csillagos ég alatt. Megrémült. Úgy érezte, soha, de soha nem fog átjutni a hegy túloldalára, amiről tudta, hogy számára megváltást ígér. Minden erejét összeszedve ment tovább. Próbált visszaemlékezni azokra az időkre, amikor igazán boldog volt. A nagy szerelem, a gyermekek születése, az őt minden furcsasága ellenére befogadó közösségek…

Tudta mit kell tennie. Látnia kell, mi van a túloldalon…

Nem vette észre, mikor változott meg minden. Érezte a tavasz, az élet illatát, hallotta a föld alól utat törő életek sóhajait. Látta, ahogy az éjszakát felváltja a nappal, a felkelő nap sugarai megcsillantak a fűszálakon alvó harmatcseppeken.

Körülnézett. Apró, piros tetejű házakat látott, szántóföldeket, ahol absztrakt mintákban rajzolódtak ki a barázdák.

Megtelt a szíve reménnyel. Úgy érezte, minden további, nehezen megtett lépésnél elhagyja múltja egy-egy darabját. Azokat az emlékeket, amikor csak magányosan ült a sötétben és nem tudta mit kell tennie. Olyan sok embert bántott már meg, akik igazán szerették őt. Akikre nem tudott, nem akart hallgatni, mert múltja tapasztalataiból nem tanulta meg, hogy vannak jó emberek. De talán most sikerülni fog. Ez a gondolat új erővel töltötte fel, tudta, már nem kell sok…csak néhány lépés…

Sokszor eszembe jut az a nap, amikor az életembe léptél és megismertem sorsodat. Vékony alak az ajtóban, a felnőttbe kapaszkodva, a tágra nyílt szemek, amik   pillanatok alatt végig pásztáztak mindent.

Nem értettem szavaidat.  Ilyenkor mindent megtettél, hogy megértesd magad és ahogy teltek a napok, már mást is akartál. Az életem része lenni. Tápláltam a testedet és a lelkedet. Előttem fejlődtél és előttem nőttél messze túl magadon. Megtanítottalak az ölelésre. Megtanítottalak arra, hogy az éjszaka elvisz minden bánatot. Megvédtelek, ha úgy éreztem túlzó az apai szigor. Te pedig visszaadtál mindent. Nem tudom, hogy mikor változott a szánalmam szeretetté, a kételkedésem ragaszkodássá. Taníts te is még! Tanítsd meg, hogyan kell őszintén szeretni, tiszta lélekből sírni. Tanítsd meg hogy tegyem félre a  haragomat  ha mélyen megbánt valaki, tanítsd meg, hogy kell önzetlenül segíteni, tudva, hogy semmit sem kapsz cserébe. Taníts, honnan jönnek a bölcs, vigasztaló szavaid?

Megtehetem-e, hogy eldoblak magamtól? Megtehetem- e mikor mélyen elpirulva nem nézve szemembe olykor kimondod „anya”?

Én  mindig emlékezni fogok arra, amit tanítottál.

Az anyja hangjára ébredt, úgy, mint már hetek óta minden reggel. Azóta, hogy a két nő náluk járt és megmondták, nem csak egyet, őt, az összeset viszik. Felült az ágyban és beletúrt hosszú, sötét hajába. Még sötét volt, tétován tapogatózott, nem emlékezett, hogy hol hagyta el a telefonját. Ahogy jobban belegondolt, nem is biztos, hogy feltette a telefont az éjjeliszekrényre a szokásos helyére, valószínűbb, hogy az éjszaka közepén, mikor meglepte az álom, egyszerűen csak kiesett a kezéből. Újra az anyja hangját hallotta, most már sokkal élesebben. Tudta, hogy fel kell kelnie és el kell indulnia az iskolába. De azt is tudta, semmi nem történik, ha az ágyban marad és nem kel fel. Az anyja még mérgesen csapkodott kicsit, aztán az is abbamaradt. Korábban még próbálkozott, hogy „ rosszul van, beteg” de már erre sincs szükség. Tudta, hogy az egész napját eltöltheti egyedül a sötét szobában, ma már nem fogja háborgatni senki, és semmi. Talán ha hazaér a nevelőapja a munkából, talán ő megkérdezi, hogy evett-e már valamit, de ez sem biztos. Elgondolkozott azon, hogy mikor változott meg minden. Nagyon sokszor erőt vett magán és elindult az iskolába, de ha oda is ért, magányosan üldögélt az ablaknál. Kapucniját a fejébe húzta és bámult kifelé, mintha attól őt sem vennék észre. És igaza volt, nem is vették. Láthatatlan porszem volt az iskola nyüzsgő világában, ahol csigalassúsággal vánszorgott az idő. Persze volt, aki megpróbált segíteni rajta. Volt, aki meghallgatta, volt, akinek feltűnt a szemében bujkáló mély szomorúság. Elmosolyodott. Vajon a két nő aki időnként meglátogatja, tudja hogy hívják a két „kicsit”? Néha úgy érezte, rá kell üvöltenie az anyjára „én is itt vagyok, ölelj engem is!” De nem, nem lehet ilyen önző. Ő nem érdemel semmit. Ő nem érdemli meg az életet sem. Nem teheti ezt meg az anyjával. Meg kell mentenie a kicsiket. Nem engedheti, hogy elvigyék őket is. Felöltözött, kisurrant a házból és elindult a vasútállomás felé…

Az öltözőben ült a tükör előtt. Az utolsó előadás kudarcba fulladt, tudta, hogy össze kell szednie magát. Nézte magát a tükörben, a fekete hajjal keretezett sápadt arcot, amire fel kell rajzolnia a mosolyt. Az éltette, hogy a porondon más lehet, a felrajzolt mosoly eltakar mindent. Az utolsó előadásra gondolt, amikor nem nevettek rajta. Újra és újra átérezte azt az estét: a kacagást felváltó néma csend mázsás súllyal nehezedett rá. Nem tudta, hogy hol rontotta el. Mindig ügyelt arra, hogy a közönség ne lássa a mosoly mögötti fájdalmat és szomorúságot, azt meghagyta az előadás végére, amikor lemosta magáról a felfestett színeket. Aznap éjjel megint álmot látott. Ugyanazt az álmot mit oly régóta mindig, a gyermeket. De ez az álom más volt mint a többi. Látta őt felnőni. Álmában igyekezett jó szülő lenni, átadni mindent, ami szép és jó, megóvni őt az élet kegyetlenségeitől. Neki jobb életet kívánt, mint ami saját magának jutott. Látta őt lázadni kamaszként, látta őt átélni az első szerelmi csalódást. Látta, hogy jó szülő volt, mert a gyermek újra és újra talpra áll. Látta az unokái születését és átélte, hogy mikor megöregszik, ő az egyetlen akire támaszkodhat. A gyermeke. A bohóc felrajzolta mosolyát és elindult a színpadra.